|
Nem vagyok világutazó, inkább életutazónak tartom magam. Azt, hogy szülővárosomtól több ezer kilóméterre sodort az élet, inkább a sors rendeltetésének tudom be. Mások azt mondják, hogy én akartam így, én azt mondom, hogy ennek így kellett lennie. Nem azért, mert a sors könyvében ez volt megírva. Nem, ezt én máshogy gondolom. De erről majd később.
Tény az, hogy Magyarországon születtem, egy kis alföldi városkában. Ott, ahol kicsit, mintha megállt volna az idő. A több száz éves múltra visszatekintő, történelmi kisváros sokaknak adott útravalót akár mint ott született, vagy mint iskolás éveit ott töltött embereknek. Sokan közülük elmentek, miután az útravalót megkapták nem maradtak ott.
Ha térképen nézzük, akkor azt látjuk, hogy Mezőtúr a környező településektől aránylag távol fekszik. A valamikori agrár város nagy kiterjedésű mezőgazdasági területtel rendelkezett, ahol százával éltek tanyákban a gazdálkodó emberek. A város közigazgatási központként létezett, benne az iparosok éltek, akik a jobb módú réteget képviselték. De a tanyavilág sem élt a világtól elzárva, vagy elmaradottan. Iskolaközpontok biztosították a tanulás és a kultura lehetőségét. Az emberek ha templomba nem is tudtak járni rendszeresen, de Istenfélők voltak és őrízték hagyományaikat.
Aztán fordult a világ, a térkép átíródott. Az ipar lett a divat. A külterületi iskolákat fölszámolták, a kis gazdaságokat államosították, a tanyavilág egyre kihaltabbá vált. A városivá vált tanyasiak bent a városban találtak munkát, cipőgyárban, téglagyárban és más ipari létesítményekben. Mivel a gazdálkodás a vérükben volt, a legtöbben otthon, a kertes házban továbbra is foglalkoztak állattartással, ha másért nem, hát azért, hogy télire fölneveljék saját levágandó disznójukat.
Aztán megint fordult a kocka és a térkép újraíródott. A korábban államosított földeket az egykori gazdák utódai visszaigényelhették. Legtöbben nem azért, hogy ők maguk gazdálkodhassanak, hanem azért, hogy kárpótolva érezzék magukat az ősökön esett igazságtalanság miatt, de főleg azért, hogy a lehetőséget kihasználva többet, vagy kevesebbet nyerjenek rajta. Akik mégis maguk művelték földjeiket, jól föl kellett kötni a nadrágjukat, hogy megmaradjanak a korábban soha nem tapasztalt iparosított agrár versenyben. Igazán jól nem is azok jártak akik csupán a mezőgazdaságra alapozták az életüket, hanem inkább azok, akik a föld adta lehetőséget elejétől fogva kiegészítő jövedelemforrásnak tudták be. És miközben a földet ilyen-olyan módon passzolták össze-vissza az át- meg átalakuló lehetőségek, egyszercsak azon vette észre magát a helyi ember, hogy a föld, ahol született már nem csupán a városon belől cserél gazdát, hanem idegen kezek is számot tarthatnak rá.
Persze, a világ válgozik. A térképek újra és újra átíródnak, átrajzolódnak. Közben az emberek vándorolnak, a különböző generációk életüket alapozzák hol a mezőgazdaságra, hol az iparra, hol egyéb munkákra. És valamennyien, kivétel nélkül kapnak valamiféle útravalót. Útravalót arról, hogy az igazi változást nem a város küllemének átalakulása hozza, nem a fizikai határok újra és újra vonalazása, nem a széleskörű médiakommunikáció elterjedése és nem is az újabb, nagy nevű bevásárló központok, hanem valami ettől sokkal fontosabb. Valami, ami a túri emberek lelkében lakozik. Amitől a túri ember más lesz, mint akármelyik más ember a föld egyéb részein.
Mivel jelenleg angol nyelvű környezetben élek, jó ideje igyekszem megbírkózni az új nyelvvel. Tanárom, akit az internet segítségével sikerült megtalálnom, láss csodát, egy szülővárosom beli angol tanár. Amikor először hallotta angol kiejtésemet, azt így jellemezte: te olyan mezőtúri angolt beszélsz. Nos, sokféle angol akcentusról hallottam már, de ilyenről még nem. De ami igaz, az igaz, büszke vagyok rá. Büszke vagyok arra a kis városra ahonnan származom, ahol az útravalót kaptam, ahol a lelkem először megkörvonalazódott.
2016.03.05.
2016-03-05
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés